2013. június 23., vasárnap

Alzheimer-kórral élni

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nak

5/5

" A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét."

Ki ne tapasztalta volna már azt, hogy keresett valami szót, kifejezést, és az istenért se jutott az eszébe? Pedig alapvető lett volna. Vagy, hogy időnként elfelejtkezett dolgokról. Alapvetően ezeket a fáradtság, a stressz, a hajtás tüneteinek tartanánk, amik csak azt jelzik, ideje kicsit lelassítani. Vagy ha már egy bizonyos kor felett vagyunk, akkor ráfogjuk arra, hogy ez bizony ezzel jár. De mi van akkor, ha nem ennyire egyszerű a dolog?

Kezdetben Alice is úgy gondolja, hogy csak túlhajtotta magát, vagy épp a változó korba való belépése állhat a feledékenysége mögött. Ám amikor egy pillanatra elfelejti, hogyan juthat haza, megijed, és orvoshoz megy, ahol pár vizsgálat után megkapja a nem várt, ám annál félelmetesebb diagnózist.
Én nem is tudtam, hogy van ilyen típusa is az Alzheimer-kórnak, ami ennyire fiatalon okoz problémát. Nem azt mondom, hogy jó dolog, ha valaki 70 évesen kezd elfelejteni mindent, de 47 évesen, meg 50 évesen...valahogy még rosszabb. Ráadásul az én édesanyám is ebben a korban van, így sokkal jobban megérintett Alice sorsa. El se tudom képzelni, hogyan vészelném át ezt, ha az én családomban történne.

Ami miatt még nagyon érdekes volt a történet -  amellett, hogy eleve egy számomra kevésbé ismert betegségről szól - azaz, hogy a beteg szemén keresztül látjuk a dolgokat. Vele együtt kezdünk el gyanakodni, hogy baj van, zuhanunk magunkba a diagnózis hallatán, próbáljuk a széthulló világunkat egyben tartani, és kapaszkodókat találni az egyre ismeretlenebbnek tűnő világban, miközben lassan elveszítjük önmagunkat is.
Vékonyabb könyv, egy nap alatt el lehet olvasni,  de engem letaglózott.
Mit tennék, ha ez velem történne meg? Ha csak hónapjaim lennének hátra abból a világból, amit ismerek, mert ami utána jön, az már valami más lesz, egy olyan személy számára, aki nem én leszek.
Amellett, hogy megismerjük azokat a problémákat, amik a betegség előrehaladtával kerülnek előtérbe, elgondolkozhatunk azon is, hogy vajon az öngyilkosság ebben az esetben megoldás lenne-e. Alapvetően ellene vagyok, mert szerintem sokszor lenne megoldás a problémákra, még ha nem is egyszerű, csak meg kell találni a segítő kezeket. De itt, őszintén szólva megértettem Alice-t, amiért felmerült benne a gondolat. Hiszen mindenki szeretné megőrizni az emberi méltóságát, amit ez a betegség bizony kikezdhet.

Érdekes volt látni, hogyan reagált a környezete erre a betegségre. Még a saját családján belül is volt néha olyan reakció, amire köpni-nyelni nem tudtam. Hogy mondhatja azt valaki, hogy ne írja be az adatokat a telefonba, mert ellustul, hanem edzeni kell az agyát? Most komolyan...ez nem így működik itt. Vagy, hogy nem egyszer úgy beszéltek róla, mintha ott sem lett volna, pedig ott ült a fotelban. Vagy úgy akarnak dönteni, hogy figyelembe sem veszik, ő mit szeretne.
A férjét nem igazán tudtam hova tenni. Az elején egy önző, munkáját előbbre tartó férfinak tűnt, de a végén voltak olyan dolgok, amik másra utaltak, kár hogy nem volt jobban kibontva.
A gyerekek közül pedig leginkább Lydia volt, akit bár nehezen értett meg az édesanyja a betegség során mégis közelebb került hozzá. És ő minden korábbi vitájuk ellenére is az ő érdekeit tartotta szem előtt. Nem tudom, a helyében én vajon tudni akartam volna azt, hogy hordozom-e a gént, ami megpecsételi a sorsomat. Mi a jobb, a boldog tudatlanság, vagy a biztos tudás?

Nem is tudom mit írjak még. Ez a könyv most nagyon befészkelte magát a gondolataim közé, remélem egyszer a polcomon tudhatom majd.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 326


3 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hűűű... Nagyon megfogott az írásod! Ez a téma mélyebb, mint gondolná az ember - és az egyik kedvencem. Ha nem is speciálisan az Alzheimer-kór az, ami érdekel, de mindig letaglóz egy kicsit a psziché, az emberi agy és működési zavarainak a "világa". És azt hiszem, nagyon jól megragadtad a lényeget, ha azt vesszük, hogy "a tudatunk tesz minket azzá, akik vagyunk".
      Láttad esetleg az Egyre távolabb c. filmet? Nagyon ajánlom! Nemrég néztem meg, de iszonyúan nagy hatással volt rám. Ott tulajdonképpen nem a beteg szemszögéből ismerjük meg a történetet, hanem főleg a beteget ápoló szerető férj oldala hangsúlyosabb, ahogy igyekszik menteni a menthetetlen, s ahogyan szembesülnie kell vele, hogy azáltal, hogy a felesége (akivel 40 éve házasok!!!) kezdi elveszíteni önmagát, illetve ő a feleségét, egyben elveszíti saját magát is (mármint a férfi), mindent, ami valaha kettejükről szólt. Hiszen mi is a helyzet ilyenkor a közös emlékekkel, amikor már csak egyikünk emlékszik rájuk? A halál teljesen más, arról fogalmunk sincs, hogy micsoda. De élve meghalni? Az egészen borzasztó.

      Törlés
    2. Örülök, hogy tetszett a bejegyzésem. Az biztos, hogy mély a téma, és még nagyon sok mindennel nem vagyunk tisztában.
      Nem, még nem láttam, de ezek után azt hiszem meg kellene néznem.
      Pontosan akkor melyik része az, ami a kedvenced az emberi agy, psziché területén?

      Törlés