A sötétség városa

Elizabeth Richards: A sötétség városa

4/5

"Egy véres, brutális háború után, a Fekete Város még füstölgő romjai között a tizenhat éves Natalie Buchanannal és Ash Fisherrel megtörténik az elképzelhetetlen: egymásba szeretnek. Natalie ember és egy kormánytisztviselő lánya. Apját megölte egy hibbant Sötétfajzat, és a lány még nem tért magához az egész életét felforgató megrázkódtatásból. Hogyan lehetséges ezek után, hogy belezúgott Ashbe, ebbe a Sötétfajzat félvér fiúba? Pedig szíve varázslatosan megdobban a közelében, megtagadva mindent, amiben a lány addig hitt. Ez a felkavaró szerelem választásra kényszeríti családja és Ash között. A fiú sem adja könnyen át magát érzéseinek elvágyik saját vérei közé, a Határfal túloldalára. Ekkor lép az életébe Natalie, így neki is választania kell. Szenvedélyes románc veszi kezdetét ebben a lepusztult, mégis lenyűgöző világban, amelynek hangulata szinte magába szippantja az olvasót. Letehetetlen könyv, semmiképpen ne hagyd ki!"

Ismét egy gyönyörű borító volt az, ami első látásra megkapott. Mondjuk a jelentésére csak a könyv olvasása után jöttem rá, és határozottan találónak érzem.
Maga a történet akár kifejezetten is rossz lehetne, felfoghatnánk egy disztópiás Rómeó és Júlia történetnek. De ennél hála az istennek azért több.

Azt elsőre le kell szögeznem, hogy itt tényleg sokszor elég komor mind a hangulat, mind a történések. Szóval, ha valaki nem bírja a kínzást, szenvedést, és a vért, nem feltétlenül fogja imádni ezt a regényt sem.

Miközben a történetet olvastam, nem főleg a szerelmi szálra figyeltem. Persze édesek és aranyosak együtt, és szurkol az ember nekik, ráadásul itt egy fokkal jobban eltudtam fogadni a vértárs dolgot, mint a lélektársat a Sky-ban, de sokkal jobban megfogott a világ, amiben ez az egész játszódik.
A háború, a gettó, az elnyomók, egy fejlődő új vallás, ami nem túl barátságos. Ismerős? Nem véletlenül, hiszen ha nem is egészen így, de nagyon hasonlóan történtek dolgok a II. világháború idején.
Nem és nem tudom megérteni, hogy az emberek miért nem tudnak békében élni egymás mellett, miért nem képesek elfogadni a másságot. Persze, sokszor mindkét fél hibás, itt is megtudjuk, hogy annak idején a sötétfajzatok se voltak éppen angyalok. Viszont a visszavágás mértékével sem értek egyet. És ha egyszer elkezdődik ez az adok-kapok, akkor ott bizony nincs megállás, mert a fájdalmak csak gyűlnek, és mindenki megtorlásra vár. Ezt szerintem nagyon jól megfogta az írónő.
Tetszett, hogy több típusa van a sötétfajzatoknak, és sajnáltam, hogy nem tudok meg róluk többet, de remélem a későbbi kötetekben ez a kíváncsiságom is kielégül. Akárcsak a Basztetek iránt feltámadt érdeklődésem.

A szereplők szerethetőek, vagy éppen utálhatóak. Ash-t nagyon megkedveltem, talán pont azért mert nem tökéletes, követ el hibákat, de vállalja érte a felelősséget. Csak egyszer akartam bokán rúgni, egy bizonyos csók után, ahol azzal védekezett, hogy ő most össze van zavarodva. Jah, logikus, hogy azzal tesztelem le a dolgot, hogy neki állok smárolni...Ennek ellenére kedvelem, és remélem, hogy sikerül épen eljutnia a történet végére. Tetszett, hogy képes lett volna meghalni azért akit szeret.

Natalie valahogy semleges maradt nekem. Habár hamar leveti a gazdag fruska szerepét, azért sokszor lassan nyílik fel a szeme. Viszont ha a szükség úgy hozza, képes meglepő döntéseket hozni, amit tisztelek. Meglátjuk, hogy később mire jutunk egymással.

Sebastian...tenyérbe mászó, aljas kis féreg. Röviden és velősen. Őt legszivesebben kiéhezett nordinok elé vetettem volna, de még él bennem a remény, hogy valahol elvész majd a történetben...

Parancsnok. Anya létére nem egészen úgy viselkedik. Talán túlzottan is beléivódott a politikai játszmák serege, vagy eleve is ilyen volt, nem tudom. Mindenesetre hiába a történet vége, én nem és nem bírtam megkedvelni. Az ember életek nem játékszerek, pláne nem a családé. Nekik össze kellene tartani, és védeni a másikat mindenáron.

Cékla. Kicsit semleges az alakja Day-jel együtt. Nem utáltam őket, de nem is imádtam.

Tiszta Rózsa. Komolyan akarni kell, hogy valakit aki ténylegesen csak utolsó oldalakon szerepel, ennyire utáljak, de sikerül elérnie az írónőnek hogy így érezzek. Ez a férfi a hatalom iránti őrült vágyával, a másokon való átgázolással, a vallásával...minden megnyilvánulásával csak fokozta az ellenszenvemet.

A történet sok mindent feszeget. Politikai játszmák, ahol mi csak játék bábuk és járulékos veszteségek vagyunk, kirekesztésről és diszkriminációról, két kultúra gyermekének életéről, szerelemről, háborúról, az emberi aljasságról, és kedvességről. Szerintem mindenki megtalálja benne a neki illő vonalat, és mivel elég pörgős a történet, nem fog unatkozni.

Kiadó: Maxim
Oldalak száma: 392

Majd újra lesz nyár

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár

4/5

"Daisyt, míg apja rémes, új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború. A háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek távolról sem nevezhető alak személyében…"

 Gyerekként az ember azt kívánja, bárcsak többet lehetne maga, minden felnőtt figyelme nélkül, és tehetné azt, amit szeretne. Mert az milyen csodás. Kezdetben ezt gondolják Daisy-ék is, na meg azt, hogy mivel annyira távol élnek a városoktól, őket a háború nem érintheti. És az elején ez így is van. Így aztán nem is törődnek vele. Egészen addig, amíg a változások be nem lépnek az életükbe, és el nem választják őket egymástól. Ekkor már nem csak az életben maradás lesz nehezebb, de azt is ki kell találni, hogyan találhatnak egymásra.

Az elején nem értettem, miért is nem tud megfogni a könyv, hiszen már erre is oly régóta vadásztam. Főleg a film megjelenése óta. Mintha hirtelen mindenki ezt akarta volna olvasni, legalábbis abban a könyvtárban, ahol én kerestem. Aztán rájöttem, hogy az elbeszélőnk és annak a módja zavar. Mert itt bizony tényleg egy 15 éves lány az, aki elmesél azt, amit átélt. Nem kapunk barokkos körmondatokat, bár néha még így is sikerül meglepően költőinek lenni, csak olyan gyermek módjára. Szóval a nyelvezet és a történtek tálalásához egy kissé edződnöm kellett, mert az utóbbi napokban nem egészen ilyen történeteket olvastam. Viszont ahogy belerázódtam, nem bírtam letenni.

Azt szögezzük le, hogy habár háború idején vagyunk, és halál, no meg kegyetlenség lesz benne, nem ez fogja a főprímet vinni. Egyszerűen csak keretet ad nekünk, no meg a szereplőknek, hogy azt tegyék, amit akarnak. Épp ezért nem tudjuk meg pontosan kik is a támadók, miért támadják meg Angliát, és hogy pontosan ez hogy is zajlik. Hiszen ez egészen addig nem is érdekli igazán Daisy-t, amíg nem kényszerülnek bele a költözésbe. És ezt ő fel is vállalja. De meglepő módon ezen információk hiánya nem zavart. Persze, kíváncsi voltam, és szívesen olvastam volna erről is, de újat nem tett volna a történethez.

Az írónő jól ért a hangulatok megragadásához, amíg szép napok voltak, szinte én is kedvet kaptam, hogy elvonuljak valami isten háta mögötti helyre, ahol kutyák, kecskék, csirkék vesznek körbe, na meg csend, és csak úgy örüljek annak, hogy élek. Persze én mindezt harci aláfestések nélkül terveztem.
Ami még jól megragadott, azok a szereplők. Szinte láttam őket magam előtt, ahogy egymás mellett fekszenek, vagy éppen horgásznak. Daisy és Piper alakja lett a kedvencem, nekik végig nagyon szurkoltam. Nyilván azért is, mert én is lány vagyok. Másrészt mert ők voltak talán a legmélyebb részletig kidolgozva. És mert róluk tudunk meg a legtöbbet, nekik szurkolhatunk igazán, hiszen a fiúk sokáig csak a tudatunk szélén mozognak. Daisy azért, mert egy talpraesett, karakán kis csaj, szarkasztikus humorral, végtelen kitartással. Piper pedig a nagy szívével. És mert ő Piper.
Edmond és Isaac is eléggé a szivemhez nőtt. Egyikük a lazasága és nyugodtsága miatt, másikuk pedig azért, mert olyan jól kijött az állatokkal. Akkor már rossz ember nem lehet.
Viszont Osbert nem került közel hozzám. Talán ha többet foglalkozott volna a többiekkel, és nem csak a külvilággal. Vagy lehet akkor sem.

A szerelmi szál engem nem fogott meg. (Itt sem. Úgy látszik kezdek belefáradni a szerelmes történetekbe.) Arról nem is beszélve, hogy sose voltam híve a vérfertőzésnek, de persze ízlések és pofonok. Tény, hogy egy nem mindennapi helyzetben az emberek néha olyan dolgokat is megtesznek, amit amúgy nem. Viszont ez a nagy vonzódás annyira nem érződik a lapokon. Talán csak az utolsó oldalakon.
A család kissé furcsa beütését pedig hamar megszokja az ember, néha nem volna rossz nekem sem, ha ilyen képességeim lennének :D.

Kicsit keveselltem az oldalakat. A végét még igazán lehetett volna folytatni, kíváncsi lettem volna arra, hogy mi lesz a családdal. Illetve a fiúk történetét is megismertem volna jobban, de sajnos kénytelen leszek a saját képzeletemre hagyatkozni.

Mindenesetre ha gondolkozol a könyv elolvasásán, ajánlani tudom.

Kiadó: Európa
Oldalak száma: 224

Lélektársam keresem

Joss Stirling: Lélektársak - Sky

3/5

"Sky egy kicsit zárkózott, szorongó tizenhat éves lány, aki túlságosan jól tudja, milyen érzés kívülállónak, idegennek lenni valahol. Mikor Londonból Coloradóba költözik kissé különc nevelőszüleivel, megtapasztalja milyen egy tipikus amerikai középiskola, és milyen egy nem tipikus fiú. Zed Benedict jóképű, tehetséges, minden lány álma, csak épp sötét titkok veszik körül.
 
Aztán Sky egy hangot hall a fejében… Az Ő hangját. És Zed is hallja, érti az ő válaszait, amiket még ki sem mondott. Mi ez az egész? Kik a savantok, és létezik olyan, hogy lélektárs? Sky hiszi is, nem is, amíg mélyen belül fel nem éled benne egy képesség, amitől már rég meg akart szabadulni. Valami, amitől egész életében félt…
Természetfeletti képességek, szövevényes összeesküvés és két kamasz szerelme."

Még emlékszem, hogy amikor megjelent 2 éve ez a könyv, akkor ismerőseim nagy része ezt olvasta. Én pedig csak csorgattam a nyálamat utána, és fogadkoztam, hogy majd ha sok pénzem lesz :D. Sok pénzem nem lett, de mire való ugyebár a könyvtár és a barátok? A fülszöveg alapján nem vártam világmegváltást, ám a laborozással teli napok után nem is erre vágytam. Úgyhogy kíváncsian vetettem magam bele a történetbe.

Az egész elején hozzátenném, hogy nincs semmi bajom a lélektárs ötletével. Valljuk be, kinek ne fordult már meg a fejében az, hogy valahol a világon kell lennie egy másik embernek, aki pontosan kiegészíti, és akivel majd boldogan élnek, míg meg nem hallnak. Aki elfogadja őt annak, aki. Habár néhol a lelkitárs nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő az igazi is, lehet akár egy igazán jó barát is.

Na már most ebben a történetben ez nem így van. Itt van ugye az új lány, aki nem emlékszik a múltjára, néha furcsa dolgokat tapasztal. És itt van az iskola rossz fiúja (aki tovább viszi a családi hagyományt, mert az idősebb bátyuskák se voltak jobbak), aki az elején nem szívleli túlságosan.
Aztán hirtelen minden megváltozik...igen, mert ők igazából egymáshoz tartoznak.

Én megpróbáltam szeretni ezt a történetet. Tényleg. De nem ment. Gondolom azon senki nem lepődik meg, hogy a törékeny, szöszi angol kislány és a magas, robusztus rossz fiú párost bedobják nekünk. Mert végülis kicsit minden nő megvan arról győződve, hogy képes megváltoztatni a férfit, és még én is a saját jó kislány mentalitásommal is elolvadok, ha egy jól megírt nehézfiúról olvashatok. Valami a génjeinkben lehet...De itt ebben az esetben a kettejük között fellángoló, elvileg eltéphetetlen vonzalom nekem nem jött le. Sőt, maga a változás sem. Mert ha ők egymásnak lettek teremtve, akkor nem kellett volna azt már eleve megéreznie Zed-nek? Hogyhogy csak jókora késéssel kapcsolt?

Mondjuk emelem kalapom, Sky "jól" fogadta bevezetést ebbe a világba. Mert én valószínűleg elküldtem volna melegebb éghajlatra a srácot. A lány is némi kétkedéssel fogadja ezt a dolgot, de úgy dönt ad maguknak egy esélyt.

Szóval a történet egy része Sky életét mutatja be, ahogy előbb az iskolába próbál meg beilleszkedni, aztán jön a találkozgatás a menő sráccal. S amikor már elkezdtem gondolkodni, hogy és akkor erről fog szólni az egész dolog, akkor megjelennek a gonoszok. Sőt, el is rabolják a leányzót. És átmossák az agyát. Persze a szerelem mindent legyőz...

Lehet, hogy rossz pillanatomban olvastam ezt a könyvet, mert leginkább a cinikus hangocskával vitatkoztam közben a fejemben. És nem, sajnos ez nem a nekem kiválasztott férfi hangja volt. Számomra ez a könyv sok újdonságot nem adott. Pedig alapvetően voltak benne jó ötletek. A savantok, a képességeik, az összetartó hálózat, még ha nem is teljesen újak, de működhettek is volna. Nálam valahogy még sem kapcsolódtak össze egybe. A szereplőket nem éreztem hitelesnek, a szerelmesek, a gonoszok, a szülők...valahogy túl kétdimenziósak voltak, volt egy tulajdonságuk, amire ki lettek hegyezve és ennyi. Nem sokat tudunk meg a dolgok hátteréről, csak súroljuk a felszínt.

Viszont olvastatja magát. Ez is valami.

Kiadó: Manó Könyvek
Oldalak száma: 438

A Párválasztó trilógia és novelláskötet

Kiera Cass: A Párválasztó

4/5

"Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna."

Annyi helyen olvastam már erről a könyvről, és olyanoktól is, akik ízlésében alapvetően megbízom, hogy végül csak felkerült a radaromra. És mivel a laborozás mellett leginkább valami könnyed és szórakoztató történetre vágytam, így rá és a folytatásaira esett a választásom. Reméltem, hogy egy jó, csajos történetet kapok. És így is történt.

Nekem mindegyik kötet borítója bejön, ez a részé pedig különösen, mert akárcsak America, én is szeretem a kék színt.

  Ahogyan felütöttem a könyvet, hamar világossá vált számomra, hogy ez bizony tényleg a lányoknak íródott történet. Van itt minden, egy jóképű herceg, megmérettetések sora, szebbnél szebb lányok, lázadók, hogy csak néhányat említsek. Az alapötlet tetszett. Mert valljuk be, hogy melyikünk nem álmodozott arról legalább egy kis ideig, hogy ő bizony hercegnő lesz, és megtalálja a fehér lovon érte ügető herceget. Aztán az élet kissé lefarag az elvárásainkból. Nos, ez a történet is erre épül, csak kissé más megközelítésből, mert itt nem a herceg küzd meg értünk a hétfejű sárkánnyal, hanem a lányoknak kell érte megharcolni. S mindezt úgy, hogy kamerák és persze a teljes palota figyeli a lépéseiket. Ez mondjuk számunkra se ismeretlen, mert elég ha csak az utóbbi néhány évre visszagondolunk, nem egy olyan tévéműsor volt, ahol férfi, netán férfiak keresték ehhez hasonlóan álmaik nőjét. Vagy épp fordítva. Szerény személyem magát a versenyt ellenszenvesnek találta. Ebben persze az is benne van, hogy én nem szeretek a középpontban lenni, és nem szeretek versenyhelyzetbe kerülni. De emellett nem érzem valóságosnak az itt történteket. Ahogy már magában a könyvben is olvashatjuk, bizony van olyan lány, aki a koronáért van ott és nem a hercegért. Ehhez vegyük még hozzá, hogy igazán egyikükkel sem tud egyedül lenni Maxon, mert előbb vagy utóbb belefutnak a stábba, meg hát azért mégiscsak mindegyikükkel meg kell ismerkedni, ergo sok idő nem juthat egy lányra. Hogy lehet ezek alapján választani? Egy mű környezetben, olyan elvárások és viselkedési formák között, ami sokuknak ismeretlen...na mindegy. Én biztosan nem adtam volna be a jelentkezésemet rá, de amúgyis alkalmatlan lennék a hercegnői/királynői szerepre :D. Nem mintha ez a veszély fenyegetne.
  A szereplők közül hamar megkedveltem Maxont, mert bár egyszerre sokat nem tudunk meg róla, és azt is csak America szemein keresztül, így nyilván nem pártatlan a hozzáállásunk, de akkor is. Már itt süt róla, hogy alapvetően félénk, de egy igazi úriember. Nehezen tudja kezelni a nőket, bár ez nyilván alakul ahogy halad előre a verseny. Neki sem lehetett könnyű az élete, mert egykeként, bezárva a palotába és a szabályok közé...lehet, hogy szép és jó dolognak tűnik a királyi cím, de néha elgondolkodtam, hogy megéri-e? Az a sok felelősség, és elvárás. Talán mégiscsak jó, ha az ember megmarad a maga körülményei között, s ugyan nem fényűzésben él, de nem is lesi egy sereg ember minden lépését. Mindezek ellenére Maxon megtesz mindent, hogy a lányok jól érezzék magukat, biztonságban legyenek. És közben reménykedik, hogy tényleg megtalálja a szerelmet. Azért elég szörnyű érzés lehet a tudat, hogy a hátralévő életed boldogsága egyetlen versenytől függ. Vagyis inkább annak az eredményétől.
America ebben a történetben még nagyon szimpatikus volt. Bár maga a jelentkezése szerintem kissé el volt túlozva (mi az, hogy mindenki azt akarja, hogy jelentkezzen? Szabad akaratról még nem hallottak?), vicces volt figyelni, ahogy megpróbál boldogulni ebben az új világban. Hogy felajánlja, legyenek barátok. De egy pillanatra sem hunyászkodik meg, és nem változtat magán, ezt becsültem belőle. Meg az őszinteségét.
Aspen alakja semleges volt számomra, annak ellenére, hogy ő az egyik ok, amiért a lány a palotába kerül. Inkább a későbbi részekben próbáltam megismerni, de még mindig nem tudom igazán, hányadán is állok vele.
A király és királynő itt még nem igazán jutnak szerephez, így nem is igazán alakult ki róluk konkrét vélemény, habár volt egy érzésem, hogy a férfit nem fogom túlzottan kedvelni.
Silvia és a lányok hullámzóak számomra, hol kedvelem őket, hol nem. :D.

Az mindenesetre meglepett, hogy mennyire magába szippantott a történet, bár eleve nem túl vastag, szóval jól lehetett vele haladni. Az egész sorozatot kb. egy hét alatt ledaráltam. Kiera jól ír, sikerül megtartania a leírások területén is az egyensúlyt. Féltem kissé, hogy túl nagy hangsúly lesz fektetve a külsőségek ábrázolására, de hála az istennek, nem így volt. Természetesen megjelennek a ruhák, termek, családtagok leírásai, de csak olyan mértékben, hogy ez is segítse az olvasót belépni ebbe a világba.
Nincsenek felesleges cicomák a szövegben sem, de azért ha szükséges, mégis finoman jelzi a neveltetés okozta különbségeket, akár a párbeszédek szintjén is. A párbeszédek kifejezetten jók, úgyhogy én többet is eltudtam volna fogadni belőlük, főleg amikor America és Maxon beszélget. Kettejük kapcsolatának alakulása is szépen van ábrázolva, és kifejezetten tetszett, hogy nem kapásból robban be a nagy szerelem.
Viszont a szerelmi háromszögtől nem estem extázisba.

 Az elit

4/5

 "A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK. A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…"

Ebben a kötetben már jobban belelátunk mind a verseny működésébe (és én személy szerint nem ájultam el tőle), mind a világ felépítésébe.
Kifejezetten tetszett, hogy megismerjük apránként Illéa kialakulásának történetét is, és ezekből a napló bejegyzésekből többet is eltudtam volna viselni. Gregory Illéa pedig egyértelműen nem lett a kedvencem.
Mindezeknek köszönhetően ez már kicsit komolyabb hangvételűre sikeredett könyv. A lányokat is egyre jobban megismerjük, főleg mert egyre fogynak, így a keveseknek több esélye van a szereplésre. Gondolom senki se lepődik meg azon, hogy Celeste nem a szívem csücske. Kriss és a többiek olyan kis semlegesek, talán még Marlee az, akit a leginkább kedveltem.
Az is tetszett, hogy egyre jobban képbe kerülnek a lázadók is. Már nem csak úgy be vannak dobva a nagy közösbe, hogy igen néha megtámadják a palotát. Végre élő, igazi emberek lépnek be az ajtón, nevet és álmokat kapnak.
A király pedig...nos egyre inkább negatív színezetet kap,  nem nevezném be a tökéletes apa címre. Még akkor sem, ha hozzáveszem azt, hogy mekkora teher lehet az, hogy a fiát jól felkészítse a koronára. Akkor sem lehet így viselkedni. Ráadásul egyértelmű, hogy ő sosem akar igazán lemondani a hatalomról...el nem tudom képzelni, hogy Amberly mit lát/látott benne, és hogy nem veszi észre, milyen is. Képes valaki ennyire jó színésznek lenni?
Szóval adott egy  egyre összetettebb világ, jó írásmód, ami beszippant és magával sodor, érdekes történet. Akkor miért csak 4 pont? A szerelmi háromszög miatt, és Amreica nyűglődése az, ami esetenként a sikítás szélére kergetett. Hova lett az a lány, aki annyira tudta mit akar? Persze értem én, hogy a két fiú a jelen és a múlt, illetve a két világot jelképezi. És ez nehéz választást jelent. De egy szélkakast is megszégyenítő forgolódást láthatunk a leányzótól, és ráadásul mindezt sokszor egy oldalon keresztül. Most valaki vagy elhiszi magáról, hogy képes ezt az egészet megcsinálni vagy sem. És vagy szereted a herceget vagy nem. Na de ezt a részt leszámítva tényleg nem lehetett egy szavam se.

Az igazi
4/5

"A párválasztó kezdetekor a lányok még harmincöten voltak, de közülük csak egy nyerhet.
Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön.
Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért." 

Ez volt a záró kötet, és kis szomorúsággal olvastam, mert annak ellenére, hogy a világot nem váltotta meg, engem mégis egy héten keresztül tartott fogva ez a világ. Már szinte otthonosan lépkedtem a palota folyosóin, és mindez a végéhez közeledett.
Itt felgyorsulnak a dolgok, többször is összecsapnak a felek egymással. Ezalatt értem a lázadókat is, és a királyt meg Maxont. Kifejezetten tetszett, ahogy kezd végre magára találni a srác. Na ez, mégiscsak jobban illik a felséghez, nem igaz?
America is kezd végre döntésre jutni, bár nem tartottam igazságosnak, hogy a másik fiúba is ugyanúgy kapaszkodik. Nem lehet egyszerre két lovat megülni. Kockáztatni kell, és az kicsit gerinctelen dolog, ha a másikat amolyan vésztartaléknak tartogatom csak.
Szóval ez egy kicsit visszatetsző volt egy olyan szereplőtől, aki addig az igazságot képviselte.
Ami ezenkívül még nem tetszett, az bizonyos szereplők halála, és a befejezés egy része. Nekem valahogy túl gyors volt, és túl "könnyű". Mármint mennyi félelem, és aggodalom meg fájdalom, aztán hirtelen egy varázsütésre eltűnik az akadály. Pedig kíváncsi lettem volna, hogyan is oldják meg ezt a későbbiekben, mert lett volna bennük annyi kurázsi, hogy képesek legyenek kezelni. De ez lehet csak az én személyes problémám. A három szereplő halálát meg azért sérelmezem, mert szerintem ők igenis megérdemeltek volna egy szebb jövőt. Erre tessék.
Ami viszont nagyon tetszett, azaz hogy a végére az a kevés lány milyen közel került egymáshoz. Kicsit meglepődtem rajta, de végülis miért ne? Ki tudná pontosabban náluk, milyen is egy ilyen verseny, és min mennek keresztül, ha nem ők?

Párválasztó történetek: A herceg, A palotaőr

4/5

"Mielőtt America Singert beválasztották a Párválasztóba… Szerelmesek voltak egymásba Aspen Legerrel, a Hatossal… Maxon hercegnek pedig egy másik lány volt a választottja… Ismerd meg a Párválasztó-trilógia előzmény történeteit és a főszereplők családfáját, valamint olvasd el a szerzővel készült interjút, és még sok minden mást!"

Ha az előző köteteket vékonynak éreztem, erre nem is tudom mit mondjak. Mindössze két novella található benne, különlegességük pedig az, hogy az egyik esetében Maxon gondolataiba pillanthatunk be, a verseny kezdete előtt, illetve annak első pár napja alatt.
Nekem tetszett, hogy még jobban megismerhettük, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy meglehetett volna írni az egész sorozatot váltott nézőpontból is. Én biztosan vevő lettem volna rá. Na meg arra is, hogy még többet olvassak erről a talpig úriemberről :).

A második novella Aspen életébe és gondolataiba vezet minket, miután bekerült a palotába. Mondjuk őt kevésbé kedveltem meg, ettől függetlenül érdekesnek találtam. Pláne mert általa olyan dolgokba is belepillantottunk, amiről America nem tudhatott, vagy csak közvetve szerzett tudomást.

A legvégén pedig az írónővel készült interjút olvashatjuk el. Ebben is voltak érdekességek, bár már kevésbé foglalt le.

Szóval, ha keresel valami csajos, alapvetően könnyed olvasmányt, ezt ajánlani tudom. (És igen, főleg lányoknak, mert barátom bele-beleolvasgatott a vállam felett az oldalakba, és igen érdekes fejeket vágott, szóval úgy érzem nem a célközönség tagja :D). Persze ha jobban belenézünk a történetbe, megtaláljuk a mélyebb gondolatokat is, mint például a kasztok kérdését, mely a társadalmat felosztja, vagy a változás szükségességét amelyért sokan sokféle módon küzdenek.

A sorozatot kiadta a Gabo kiadó.

Vihartáncos

Jay Kristoff: Stormdancer - Vihartáncos

5/5
"Ennek a fantasy-sorozatnak az első része egy felejthetetlen hősnőt és egy lenyűgöző, világot mutat be.
 
HALDOKLÓ FÖLD

A Shima Birodalom az összeomlás szélén táncol; a szigeten élő nemzet régebben gazdag hagyományokkal és mondákkal rendelkezett, mára azonban lakóit megtizedelték a Lótusz Céh ipari fejlesztései és a gépek imádata. Az ég vörös, mint a vér, földje haldoklik a szennyező mérgektől, a hatalmas szellemállatok pedig, melyek régebben a vadonjaiban kóboroltak, örökre eltűntek.

A LEHETETLEN FELKUTATÁSA
A Shima Birodalom udvari vadászai megbízást kapnak a sóguntól, hogy kapják el a mennydörgéstigrist – egy mondabeli félig sas, félig tigris teremtményt. De minden bolond tudja, hogy ezek a vadállatok már több mint egy évszázada kihaltak, mégis, ha üres kézzel térnek haza, a sógun halállal bünteti őket.

TITKOLT ADOTTSÁG
Yukiko a Róka klán gyermeke, aki olyan adottsággal bír, amiért – ha kiderül –, a Lótusz Céh kivégzi. A lány elkíséri apját a vadászatra, melynek során égi hajójuk lezuhan, és a fiatal lány Shima utolsó megmaradt vadonjában találja magát, ahol a társa csupán egy dühös, röpképtelenné tett vihartigris lesz. Bár a lány hallja a gondolatait, és megmentette az életét, csak abban lehet biztos, hogy az állat inkább látná holtan, minthogy segítsen neki.
Ám végül rettenthetetlen barátság szövődik köztük, és kihívják maguk ellen a birodalom hatalmasságainak haragját."

Oké, be kell látnom, mostanában elég sok YA könyvet olvasok. (És még fogok is...:D). De ez azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az egyik kedvenc könyvem lett. Még akkor is, ha egy sorozat első darabja...

Első találkozásom vele egy ismerősöm blogján történt, ahol egy dicsérő kritikát olvastam róla, így került fel a radaromra. Aztán a polcomra is, köszönhetően annak, hogy barátom túl jól ismer engem, és évfordulónkra is könyvvel lep meg :D. De még milyennel.

A borító már levett a lábamról, az ígéret, hogy a japán kultúrából építkező történetet fogok a kezemben, csak még kíváncsibbá tett. Igen, az utóbbi időben a japán iránti figyelmem is felerősödött, ha már a nyelvet tanulom...

Na de akkor lássuk. A történet elején eléggé kapkodtam a fejem, mert elég sok információ került a birtokomba, és sok szereplő lépett a színpadra, miközben nekem nem volt semmi kapaszkodóm, amivel kategorizálni tudtam volna őket. De senki se essen pánikba (Don't panic, és legyen nálad a törölköződ :D), mert ez a cselekmény előrehaladtával javulni fog a helyzet. Megismerjük a klánokat, a főbb szereplőket, a kasztokat és az ott betöltött helyeket. Mindeközben belecsöppennünk egy vadászatba, ahol is egy elvileg mesebeli lényt kellene a császárnak előkeríteni. Csak mert ő azt megálmodta. (Ne menjünk bele, hogy én miket álmodok, de egészen biztos vagyok benne, hogy felét se szeretném élőben viszont látni.).
   Yukiko alakja elég hamar szimpatikus lett, és tetszett a különleges képessége is. Már itt lehetett azért sejteni bizonyos fordulatot, ami tényleg be is következik, de ennek ellenére olyan jól van az egész megírva és tálalva, hogy ez nem igazán zavart. Amikor a vihartigris színre lépett, én kapásból szerelmes lettem belé, és határozottan úgy érzem, jó volna egy nekem is :D.

Kettejük kapcsolata az egyik fontos pontja a történteknek, az, ahogyan lassan formálódik. Csiszolódnak egymáshoz, és óhatatlanul vesznek át dolgokat egymástól. Kifejezetten tetszettek azok a részek, ahol látszott, mennyire képesek egy lényként viselkedni. Ez a gondolat egyszerre izgalmas, és ijesztő számomra, és ahogy olvastam Yukiko számára is.

De a történet nem csak erről szól. Sok minden alapszik a japán vallás és hitvilágon, amik szerencsére nagyon nem lettek elferdítve. Hozzá lett adva néhány nem várt elem, de olyan jól fűzte össze az író ezeket, hogy nehéz elválasztani mi az, ami már az ő elméjének szüleménye.

A történet amúgy az izgalmak mellett jó adag gondolkodni valót is nyújt. Meddig mehetünk el a saját földünk kizsákmányolásában? Mit áldozhatunk fel a magunk boldogulásáért? Mennyit ér a becsület?
Meddig hagyhatunk uralkodni egy elnyomó, zsarnoki kasztot, személyt? Miért érdemes élni/meghalni...

A vastagsága senkit ne ijesszen meg, mert nagyon hamar magába fog szippantani, és addig úgy sem teszed le, amíg el nem olvasod. :)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 496

A hűséges

Veronica Roth: A hűséges

4/5

 "Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során."

Amikor egy sorozatot olvasok, mindig az a legrosszabb, amikor hosszabb várakozás után kezembe veszem az új részt, és rájövök, hogy alig emlékszem valamire az előző kötetekből. Itt is az elején úgy voltam, hogy csak kapkodtam a fejem, te jó ég, mi volt, hogy volt? Meglepően hamar visszajöttek a főbb történések, úgyhogy a végén sikerült ténylegesen is belekerülnöm a történet sodrásába.
 Szerettem ezt a történetet, ezt a világot, a szereplőit, még akkor is, ha nem ez a kedvenc sorozatom. Nagyon sok mindent hoz, amit szeretek, sőt elvárok a jó könyvektől, de mégis, stabilan 4 pontot hoz minden egyes kötete. És hiába gondolkozok már több napja azon, ez miért van így, pontos okot nem tudok rá adni.
   Aki nem olvasta a korábbi köteteket, az beleszaladhat SPOILER-es részekbe, így ezt figyelembe véve olvasson tovább.

A kötet ott folytatódik, ahol az előző abba maradt. Tris szabadságától megfosztva arra vár, hogy Tobias édesanyja és a Csoportnélküliek döntést hozzanak róla és társairól, vajon árulók-e vagy sem. Mindeközben a hatalom nincs megszilárdítva, lázadó csoport alakul, mely ki akar jutni a külvilágba.
Gondolom senki sem lepődik meg azon, hogy Tris és Tobias is csatlakozik ehhez a csoporthoz, és eljutnak kerítésen túlra. Csak éppen arra nem számítottak, amit ott találnak.

Ami érdekes a felépítését tekintve, hogy mind Tobias, mind Tris fejébe bepillantást nyerünk, mert hol az egyikük, hol a másikuk szemén keresztül látjuk a világot. Ez számomra csak akkor volt zavaró, mikor a másik szála érdekesebb volt, és jobban olvastam volna. Ezen apróságot leszámítva nem tudok ellene mit felhozni. Nem éreztem egyiküknél sem azt, hogy ezt egészen biztos nem így gondolta volna/tette volna meg az adott karakter. És néha nem hátrány, ha a másik fél gondolatait is megismerhetjük, ezáltal is színesebb lesz a dolog. (Néha a való életben is örülnék ilyen lehetőségnek.)
  Habár mind a ketten sokat filozofálnak, és keresik a helyüket, valahogy a lány hozzáállása sokkal szimpatikusabb volt számomra. Mert lehet, hogy időnként elsírta magát, de még mindig jobban alkalmazkodott, kevésbé hagyta el magát, és megpróbált mindent megérteni. A fiúnál néha úgy éreztem, annyira hagyja eluralkodni magán az érzelmeket, veszteségeket, hogy ezek hátrányosan hatnak a választásaira.

A külvilág kialakítása tetszett, jó alapötlet volt, jó kivitelezéssel. Mert lássuk be, ki ne szeretne a hátrányos tulajdonságaitól megszabadulni? Bár engem személy szerint kissé riaszt a tökéletes világ gondolata, valahogy sterilnek és embertelennek tűnik. Lehet bennem van a hiba. Én szeretem a barátaimat, azokkal a hibáikkal együtt amik bennük vannak. És én sem vagyok tökéletes, de ettől vagyunk emberek. Meg attól, hogy azért küzdünk, ezeken felül tudjunk emelkedni. De ha ezt mesterségesen elintézik nekünk, mi fog minket a tovább haladásra késztetni? Na meg ki és milyen joggal dönt arról, mi számít hátrányos tulajdonságnak?
És ahogyan itt is látjuk, bizony közel sincs arra biztosíték, hogy ezek megszüntetésével nem lesz-e rosszabb a helyzet. Az ember annyira bonyolult lény, és annyira keveset tudunk még.
Hátborzongató volt abba is belegondolni, hogy a "sérült" embereket egy kísérleti terepen folyamatosan megfigyelték. És nem tettek semmit. Vagyis, de néha igen, de ettől is borsódzott a hátam. Nem tudom, képes lennék-e ilyen helyen dolgozni.

Persze egy ilyen világban óhatatlanul megvannak az ellentétek. Hiába remélték Tris-ék azt, hogy ez szebb és jobb lesz, ugyanazt kapták, csak éppen másba csomagolva. És ők megint a közepébe csöppentek.
Mindig az elnyomottakkal érzek jobban együtt, hiába tudom, hogy az elnyomók között sem mindenki eredendően gonosz. Még sem tudom, egyetértettem-e a megoldással. Persze, még mindig ez követelte a legkevesebb vért...de...vajon mennyivel lesz jobb az a világ, ami egy ilyen hazugságra épül? Mert tulajdonképpen ez is egyfajta hazugság. Legalábbis az én szememben. Arról nem is beszélve, hogy az embert az emlékei teszik azzá, aki. (Ez így most kissé érthetetlennek tűnhet, de aki már olvasta, az érteni fogja. Ha ennél egyértelműbb lennék, az már spoiler lenne.)

                                                                       SPOILER
Szóval, miközben végig követtem a kis csapat minden lépését, hol egyetértettem velük, hol nem, egy rakat komoly kérdésen rágódtam. Aztán eljutottam az utolsó oldalakig. A molyon is, és másutt is láttam, hogy sokakban ellenérzést váltott ki ez a fajta lezárás. Nem tudom, én valahogy helyén valónak éreztem. Ez a világ nem habos-babos, sokkal jobban illett ez a vég hozzá, mint valami rózsaszín. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően szeretem a boldog befejezéseket. Mégis, amikor ekkora változások következnek be, egy ilyen világban, az nem történhet meg áldozatok nélkül. És lássuk be, ő tökéletes volt erre a szerepre.
                                                                       Spoiler vége

Szóval, én összességében elégedett voltam a sorozattal, a lezárással. Disztópia kedvelőinek bátran tudom ajánlani.

Kiadó: Cicero
Oldalak száma: 450

Birodalom születik

Michael J. Sullivan: Birodalom születik

4/5


"BÁB FEJÉRE KERÜL A KORONA. AZ IGAZI ÖRÖKÖS REJTVE MARAD.
EGY KALANDOR TITKA FELFORGATHAT MINDENT.
Háború fenyegeti Melengárt, és hőseink újabb kockázatos megbízást kapnak. Ezúttal szövetséget kell kötniük a nemzetelvűek csapataival, akik délen a birodalmi elnyomók ellen küzdenek. A Nefronita Birodalom megállíthatatlanul terjeszkedik, és Royce gyanúja egyre erősebb, hogy Ezrahaddon, a mágus eszközként használja őt és társát saját, kifürkészhetetlen céljaihoz. Ha ki akarja deríteni az igazságot, meg kell fejtenie Hadrian titkát. Ám felfedezése, könnyen véget vethet a barátságuknak és kettészakíthatja a Riyriát.

A Birodalom születik a magával ragadó Riyria-krónikák harmadik kötete. A hatkötetes sorozatot írója egyetlen, eposzi magaslatokra törő történetként alkotta meg, amit külön epizódokra bontott. A cselekményszálak egybefonódnak, de minden egyes kötet a saját történetét meséli el, és külön, kerek egészként is élvezhető. Az eredetileg magánkiadásban megjelent sorozatra felfigyelt egy nagy kiadó is, és az új kiadás révén az utóbbi évek legsikeresebb új fantasyjévé vált."

A sorozat 3. kötetét már régóta kinéztem magamnak, de mindig volt valami, ami miatt nem került a kezeim közé. Végül az egyetemi jegyzettámogatás maradékát fogtam, és elköltöttem magamra. Így végre megtudhattam, hőseink mivel is töltik idejüket. Az biztos, hogy nem unatkoztak.

Ami elsőre feltűnt, az a hangulat megváltozása volt. Eddig is voltak komolyabb részek a könyvekben, de most valahogy még inkább sötétebb lett, s bár vannak megmosolyogtató jelenetek, ezek elhalványulnak a végső érzésemmel szemben. Mindez köszönhető annak, hogy a történet egyre jobban belesodródik a háborúba, a politikai játszmák pedig egyre nagyobb tétekben forognak, miközben a játékosok közül sokan még csak nem is sejtik a miérteket. Bevallom, én a végén egy akkora kérdőjellel ültem a fejem felett, hogy csak na. Annyi elképzelésem volt, sőt van is, és meg kell várnom a folytatást, hogy lássam lesz-e belőle bármi is igaz, vagy teljesen az orromnál fogva vezet az író. Szeretem az ilyen könyveket. A várakozást kevésbé, de nem lehet minden tökéletes.
A világ ábrázolás nem változott, szerintem még mindig nagyon élethű. Annyi leírást kapunk, ami segíti a helyszínek, szereplők elképzelését, de nem is fulladunk bele, és nem arról szól minden 3. oldal, hogy az XY szereplőnek új ruhája van.

A nyelvezet a helyén volt, és karakterekhez hű. A párbeszédekért pedig oda vagyok, főleg ahol Hadrian, Royce és Arista volt a képben. Azt hiszem a legtöbb vidámabb perc is hozzájuk kötődött, bár tény, hogy sokkal komolyabb helyzetek is voltak.

Nem meglepő, hogy az ő hármasuk szálait szívesebben is olvastam, mint a császárnőét, bár a végén ott is találtam érdekes részeket, úgyhogy egyre kíváncsibb leszek, hova fog kifutni a vége a történetnek.

     Hadrian itt sokat elmélkedett azon, hogy mi a helyes és mi a nem, és hogy az életében változásra van szükség. Még szerencse, hogy a múltja erre lehetőséget ad (vagy nem). Szerencsére a merengése nem lépett át egy bizonyos vonalat, bár sokszor közel járt hozzá. Persze, lehet egy férfi elmélkedő, és igen, biztos, hogy néha rájön, az élete nem arrafelé tart, amerre képzelte. És ez sosem kellemes élmény. Na de ne egy egész könyvön nyavalyogjon nekem, hanem lépjen valamit!

     Royce alakja mindig is titokzatosra volt véve, most azért némi bepillantást nyertünk nála is a múltjába. Nem csodálom, hogy nem emlékszik vissza nagy kedvvel a gyerekkorára. De azért újra és újra bebizonyítja, hogy nem olyan érzéketlen, mint amilyennek láttatni akarja magát. 

Kettejük civódása, beszélgetéseik pedig olyanok, mintha két testvért olvasnánk, néha marják egymást, és szidhatják a másikat, de ettől függetlenül csalhatatlanul tudják, a másik ott lesz, ha a szükség úgy hozza.

    A duóhoz csatlakozik ebben a kötetben Arista is. Nem, itt nincs szerelmi szál, és pláne nem szerelmi háromszög, még mielőtt bárki is megijedne. De ettől függetlenül a lány is komoly változáson megy át, és az előnyére. Nem lehet könnyű lánynak lenni egy ilyen korban és időben, pláne ha ezt még a boszorkányság hírével tetőzzük meg. Na de, aki akar, az ebből is előnyt tud kovácsolni magának. Ráadásul a lány emberi, és nemesi származás ide, nemesi származás oda, figyel az emberekre. 

 

A másik vonal során a császárnőt, és Amiliát követhetjük végig. Ez egy lassabban alakuló szál, és talán ezért volt az is, hogy nem kötött le annyira. Ettől függetlenül szurkoltam nekik, hogy minden "buktatót" sikeresen vegyenek, hiába tudtam, hogy ezzel a trió helyzetét nehezítem meg. 

A politikai játszmák, amik a háttérben történnek igen érdekesek. Főleg amikor megpróbálod kiválogatni, hogy vajon ki kivel van, és mi az érdeke. Itt mindenki mindenki ellen játszik, megpróbálja elleplezni a valódi célját. 

Ami a legszomorúbb, és a leghitelesebb az egészben, hogy mindegy ki keveri a paklit, akkor is az alsóbb réteg az, aki megszenvedi az egészet. A nép az, akiről senki sem vesz igazán tudomást. Pedig az ő kezükben is összpontosulhatna némi hatalom, ha sikerülne összefogniuk...

 

A könyv olvasása közben néhol bólogattam, hogy igen, ez ismerős. Sajnálatos volt, hogy valahogy sosem a vidámabb részekre vonatkoztak ezek az egyetértések. Mert lehet ez ugyan egy fantasy, de akkor is, a mi világunkból, a mi tapasztalásunkból építkezik. Ha ezekre alapozok, úgy érzem, lesz itt még cselszövés és vértenger...

 

Kiadó: Fumax

Oldalak száma: 408